A túlélőverseny győztesei

2010.03.07. 21:56

Kint már megint nem kicsit hideg van és erről eszembe jutott, hogy miről szerettem volna írni már egy hete.

A növények újra és újra meglepnek és mindig rá kell, hogy döbbenjek, mennyire kishitű vagyok, ha arról van szó, mit bír ki egy növény.

 

Mikor a hó elolvadtával újra kitoltam az orromat a kertbe, ahová nem igazán tettem be a lábamat az óta, hogy ősszel elültettem a fákat és összeraktam az ágyáskereteket (na jó, néha kimentem és pl. lesöpörtem a havat a hidegágy tetejéről), megdöbbenve tapasztaltam, hogy milyen jól átvészelték a telet azok a mángoldok, amiket bennhagytam a földben azzal a hozzáállással, hogy "jó helyen vannak, majd komposztként táplálják a talajt". Hát nemhogy átalakultak volna komposzttá, hanem vidáman hozták a pici új leveleiket, mutatva, hogy ők is észrevették a tavasz - egyenlőre picit elodázott - közeledtét. Gondoltam, besegítek nekik, úgyhogy szépen leszedegettem róluk a félig rohadó régi leveleket és beültettem őket a fóliasátorba. Remélem, hogy a hirtelen jött hideg nem árt meg nekik.

De a legnagyobb meglepetéssel egy karfiol és egy leveleskel szolgált, különösen azok után, hogy mindkettőt a múlt év "valamit nagyon máshogy kell csinálni" tapasztalatai között tartottam számon.

A karfiolt azzal hagytam ott novemberben, hogy szabályosan felzabálták a hernyók, úgyhogy kihúztam, lepucoltam róla a kis bélpoklosokat és utána rádobtam a kupacra, ahova az ősszel összeszedtem a letermett tököt, babot és más növények maradványait. A karfiol azonban nemhogy nem fagyott el, nemhogy nem ment tönktre, hanem újra kihajtott, úgy, hogy a gyökerei nem is értek a talajba. Persze nem villog rajta, hogy "sose voltam jobban, kösz", de látszik rajta, hogy megvan és ha jön a tavasz, talán még jobban lesz.

A leveleskelt nem a hernyók ették meg, hanem sajnos nem jó helyre ültettem, legalábbis ezt a következtetést vontam le abból, hogy pici lányom legalább hatvanszor átgyalogolt rajtuk, pedig állítom, olyan helyre vetettem öket, ahol korábban soha meg sem fordult. A gyakori igénybevétel meg is látszott rajtuk, mivel alig keltek ki és amelyik kikelt, az sem csattant ki éppenséggel az egészségtől. Mire jött az ősz, gyakorlatilag el is tűntek. De lehet, hogy csak a télre vártak, meg arra, hogy a lányom akkor hónapokig nem megy arra, mert most, amikor kimentem, látom ám, hogy az egyetlen megmaradt példány már most több levéllel rendelkezik, mint korábban az összes együttvéve. Ki tudja, lehet, hogy akkorára nő, hogy meg is lehet enni?

 

A bejegyzés trackback címe:

https://elefantakiskertben.blog.hu/api/trackback/id/tr551817511

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.