A gyökérzöldségek a legnagyobb ellenfelei a kíváncsi, kezdő kiskertesnek, mivel - a hónapos retket leszámítva - hosszan, nagyon hosszan növekednek, és közben legfeljebb remélni lehet. hogy szép, egészséges, gazdag termés lesz belőlük.

Két év tapasztalata egyértelműen azt mondatja velem, hogy a föld alatti világ tele van titkokkal, és mindaz, ami a föld fölött látszik, az alig van kapcsolatban azzal, ami odalenn történik. Az, hogy a répa levelei szépek, dúsak, az sajnos egyáltalán nem jelenti azt, hogy a gyökér is szép, nagy és egészséges - ellentétben ha a felső rész satnya, az már sokkal nagyobb eséllyel jelenti, hogy a gyökér is az lesz.

A jó termés jelentős részben - talán sokkal nagyobb részben, mint egy levélzöldség vagy egy terméséért termesztett zöldség esetében - az előkészítéstől függ, és szinte már itt eldől, hogy mire számíthatunk. A talaj megmunkálása nagyon fontos: a répát mindig mélyen fellazított, teljesen kőmentes talajban kell nevelni, amit nem frissen trágyáztunk, hanem még előző évben. Ha nem tudunk igazán mélyen átmozgatott talajt biztosítani, akkor inkább válasszunk olyan fajtát, ami széles és rövid. Kezdőknek talán a legideálisabb a pici kerek párizsi piacos répa, ez formára a hónapos retekre hasonlít, de persze hagyományos sárgarépáról van szó.

A répa ültetése nem ördöngősség, de igényel némi odafigyelést. A művelet februárban kezdődik, amikor a talaj már felengedett egy kicsit. Az első probléma, hogy a répamagok hírhedten lassan csíráznak, akár 4-6 hét is kell nekik, hogy beinduljanak. Segíthetjük a csírázást, ha ültetés előtt beáztatjuk a magokat egy éjszakára, vagy erősen nedves homokkal keverjük őket össze egy-két nappal ültetés előtt.

Utána egy-két centi mély barázdába ültetjük őket (barázdák között kb. 15-20 cm), közvetlenül a végső helyére. Kikelés után kb. egy hónappal kiegyeljük őket (kb. 5 cm távolságra), szigorúan este. A kiegyelt példányokat nem érdemes elültetni, mint általában a gyökérzöldségeknek, ezeknek nem lesz jó gyökere. Utána nincs más dolgunk, minthogy várunk, méghozzá sokat, ha nem párizsi piacos répát ültettünk, ami kb. május végére, június elejére nő meg, akkor szeptemberig. A répák nem félnek a hidegtől és jól növekednek egészen decemberig. Egy kis fagy még javít is az ízükön, édesebbek lesznek. A nagyobb fagyok előtt érdemes őket kiemelni, nem azért, mert tönkremennek, hanem mert a keményre fagyott talajból nem lehet őket kiszedni.

Nálam a kiskertben idén a "hagyományos" narancssárga  sárgarépa mellett citromsárga (Jaune de Doubs) és piros (Red Samurai), valamint paszternák nő. (Azért így idézőjelben, mert a mi sárgarépánk valójában egy nemesítés, amit holland kertészek a királyi ház tiszteletére nemesítettek ki, eredetileg a répa lila, citromsárga vagy fehér volt.) A szamurájok még kicsik, így ők nincsenek a képen, de remélem, november végére már lesz róluk is kép.

 A citromsárga répa, ami nevében hordozza származása helyét (Doubs egy francia város) egy ún. hagyományőrző fajta, amit nálunk nem, de Európa nyugati részén nagy előszeretettel termesztenek. Kiváló nyersen is, de párolva, köretként, vagy levesben is jó ízű. Ha hagyják megnőni, jóval robosztusabb lesz, amint a karcsú sárgarépák. Aztán jöhet anyóka, apóka, mert az egész állatsereg, hogy kihúzzák. Felhasználása leginkább a sárgarépához hasonlít, jelentőssége főként abban van, hogy szép színt visz az ételbe. Ehetjük nyersen salátában vagy önmagában, tehetjük vegyes párolt zöldköretbe, vagy levesbe is. Ha pedig különleges köretet szeretnénk, így készíthetjük el igazán franciásan, Vichy módra:

Kétszínű sárgarépa Vichy módra:

Hozzávalók (4 személyre): 8 szál közepes méretű sárgarépa, 4 szál közepes méretű Jaune de Doubs répa), 10 dkg vaj, evőkanál cukor, pici só, apróra vágott petrezselyem, víz.

A répákat megtisztítjuk és nagyon vékony szeletekre vágjuk, lábosba tesszük, hozzáadjuk a vajat, a cukrot, a sót és annyi vizet, hogy ellepje. Lassú tüzön elforraljuk róla a vizet, ezalatt a répa is megpuhul. Nem kevergetjük, mert összetörik a répa. A vajtól és a cukortól a répa bársonyosan krémes és fényes lesz. Tálalás előtt rászórjuk az apróra vágott friss petrezselymet. Elsősorban húsok vagy halak mellé köretként kinálhatjuk.

A paszternák, habár megjelenése megtévesztő, nem a fehérrépához hasonlít inkább, hanem a sárgarépához, mind a gyökér szerkezetében, mind édes ízében, mind abban, hogy a leveleit nem esszük meg. A paszternák remek leveszöldség, de egy másik felhasználási módja a paszternákkal készült krumplipüré. Ehhez a paszternákot a krumplival együtt főzzük meg (kb. egy a négyhez a paszternák-krumpli arány), majd úgy készítjük, mint a krumplipürét.

A kiskertben természetesen nem nő sem búza, sem rozs, sem más gabona, de nagyon sok dolog, ami a kiskertben terem, egy szelet kenyér mellett találja meg a helyét az asztalon, főleg most, hogy lassan, de biztosan beköszönt az ősz.

Ha pedig kenyér, akkor otthoni kenyér, mert biztos a boltban is lehet jó kenyeret kapni, de ami otthon sül, nekem az az igazi. Az otthoni kenyér nem lesz olyan tökéletes megjelenésű, mint a bolti, de én nem is vagyok pék. Így készítem:

Házi kenyér Kiskertes módra (750g):

Hozzávalók: 3,5 dl víz, 500 g liszt (ennek max 30%-a teljes kiőrlésű, vagy rozs, a többi BL-55 búzaliszt, vagy ha sikerül venni, akkor BL-80 kenyérliszt, esetleg BL-112 félfehér liszt), só, 1 tasak (vagy adag) kovász, 1 tasak élesztő, késhegynyi aszkorbinsav. A tésztába és a tetejére jöhetnek még magok, így len, szezám, tök, vagy napraforgó.

A kenyér összeállítása nem nagy ördöngősség, 5 perc alatt megvan. Az összetevőket beleteszem egy dagasztótálba úgy, hogy a víz van alul, ráöntöm a lisztet, sót, élesztőt, kovászt, aszkorbinsavat , majd fogom a keverőgépet a dagasztófejekkel és összekeverem. (Persze lehet kézzel is, de én azt vettem észre, hogy a kézzel gyúrásnál mindig szórok hozzá lisztet, ami miatt keményebb lesz a tészta.) Ha túl kemény lenne a tészta, pici vizet löttyintek még hozzá, hogy rugalmas, jó állagú tésztát kapjak. Ha magokat teszek hozzá, akkor is picit több vizet teszek hozzá, mert a magok kiszívják a tésztából a vizet és esetleg túl kemény lesz. Ha túl puha lenne, az kevésbé gond, mert a kelés alatt ez majd megváltozik.

A sót mindenkinek magának kell kigondolnia, hogy mennyi kell, van aki sósan szereti, van aki kevésbé. Egyre figyeljünk oda: ha túl sós a tészta, nem kel meg (meg a sok só nem is egészséges).  A magokkal is mértékkel bánjunk, mert ugyan elsőre jól hangzik a sok mag, de rontja a kenyér szerkezetét. Összesen egy evőkanálnyi elég. Az aszkorbinsav (C vitamin) nem elengedhetetlen, de csodát tesz a tésztával, rugalmassá varázsolja és kontrollája a kelést. Patikában kapható.

Ezek után jön a kelesztés, ami minnél tovább tart, annál jobb (persze ésszerű kereteken belül). A sokáig kelt kenyér héja fényes lesz, a szerkezete pedig rugalmasabb, kevésbé morzsál és lassabban szárad ki. A minimum kelesztési idő 3 óra, de 8-12 órát nyogodtan kelhet a kenyér, nem fog túlkelni. Gyakran begyúrom reggel, letakarom a tálat egy konyharuhával, elmegyek dolgozni és este sütöm ki.

A kelesztés után lisztezett deszkán átgyúrom és formázom. A sütő rácsára ráterítek egy sütőpapírt, a kenyeret ráteszem a sütőpapírra, majd amíg bemelegszik a sütő, pihentetem még egy 15-30 percet. A formázásnál figyeljünk arra, hogy hosszúkásabb, keskenyebb formájúra formázzuk, mint amilyennek a végén látni szeretnénk, mert a sütésnél széltében jobban megnő, mint hosszában. Ha olyanra formázzuk, mint amilyennek egy bolti kenyér kinéz, akkor egy majdnem kerek cipó lesz a végeredmény, ami nehezebben sül át.

A sütőt előmelegítem 225 fokra (nem légkeverésesre), ha bemelegedett, a kenyeret megkenem vízzel, a tetejét bevagdosom (kb. 3×), majd beteszem a sütőbe. 10 perc múlva a hőmérsékletet 175 fokra mérsékelem és további 30 percet sütöm. Ekkor leveszem az aljáról a sütőpapírt és tovább sütöm még 10 percet.

A sütés egyik titka, hogy a kenyér gőzben sül. Gőz nélkül a kenyér sütés alatt kiszárad, a héja vastag és kemény lesz. Van, aki szerint a kenyér alá egy tűzálló tálban kell vizet tenni, én azonban azt tapasztaltam, hogy jobb, ha a sütőbe beteszek egy üres tepsit, amikor bekapcsolom a sütőt, majd amikor a kenyeret bekakom, gyorsan beleöntök egy pohár vizet és rávágom az ajtót. A tűzforró tepsiben a víz hirtelen elpárolog és olyan gőzt csinál a kenyérnek, mint egy szaunában, amikor vizet dob az ember a kövekre. A kezünkre, arcunkra vigyázzunk, gyerek semmi esetre se legyen közel.

A kisült kenyeret letakarjuk és megvárjuk, amíg teljesen kihül, csak utána szegjük meg.

 A zsömle hasonlóan készül, de a tésztát lágyabbra gyúrjuk majd kelesztjük. Ebbe kevesebb teljes kiőrlésűt szoktam tenni, max. 20%-ot. A rozsos változatok nem igazán szoktak sikerülni. A megkelt tésztát átgyúrjuk, 10 darabra osztjuk, formázzuk és sütőpapírral bélelt tepsibe tesszük, egymáshoz nem túl közel. Amíg a sütő bemelegszik, pihentetjük. Mindegyiknek a tetejét bevágjuk, vízzel megkenjük és a forró sütőben kisütjük őket. Itt is segít a gőzben sütés, de kevesebb vizet löttyintsünk alá.

Múlt évben nagyon siralmasra sikeredett a cukkínitermés, amit azt hiszem részben az okozott, hogy nem jó helyre ültettem a növényeket. (Nagyon árnyékban voltak, márpedig a cukkíni szereti a napot.) Összesen ha két 30 dekás cukkíni volt, sokat mondok, a legtöbb növényen semmi nem termett.

Az idén "okosabb" voltam, és igazi napfürdőre ültettem őket. Vátoztattam a fajokon is, és az idén a normál hosszúkás formájúaknál két F1 hibridet ültettem, Defendert és Paradort. Az előbbi zöld, az utóbbi sárga. Három kerek fajtát is összeválogattam: Tondo di Piacenzát, Tondo di Nizzát és Summer Ballt. Az első kis kerek, sötétzöld, a második picit nagyobb, kerek és halványzöld, már-már fehéres, a harmadik kis kerek, sárga.

Az eredmény nem maradt el, mert igazi dömping volt/van a kiskertben, hetente akár másfél-két kiló finom zsenge cukkíni is terem a 6 növényen, ami több, mint elég a családnak.

A Defender mennyiségben a legjobb, nagyon hamar megnőtt és termőre fordult, és átlagosan kétszer annyi termés van rajta, mint a többin. Maga a cukkíni termése teljesen normális, semmilyen rossz, vagy jó tulajdonsága nincs, hosszúkás, vége felé szélesedő, zöld, lédús fajta, a magok relatív picik. Alig 3 nap alatt megnő 30-35 dekásra, a többi fajta ezt kb. 5-7 nap alatt produkálja. Ez néha gond is, mert ha az ember nem ellenőrzi naponta a méretet, könnyen túlnőhet az ideálisnál. A Parador már nem terem ilyen ütemben, de ez igazi salátacukkíni, sárga, hosszú, nem szélesedő, a magok szinte eltűnnek, a héja nyersen is észrevehetetlen. Valamiért az enyémen kívül zöldes minta látszik, ami egyáltalán nem szabályos, de a belseje egy hamisítatlan sárga cukkínié.

A két Tondo-ból a di Piacenza jobban terem nálam, nagyon kompakt növény, alig foglal helyet és 2-3 darabos "rohamokban" hozza a kb. 30 dekás golyóbisokat (egy-egy roham között pedig kb. 1-2 hetet pihen a növény). Ha nagyobbra hagyjuk nőni, akkor már érezhetőek benne a magok, ami ront az összképen, de ebben a méretben tökéletesek. Formájukból adódóan remekül lehet tölteni őket, de én pl. lecsóba is beledaraboltam belőlük és ott is jók voltak, mivel keményebb, roppanósabb a husuk, mint a hagyományos hosszúkás cukkíniknek, nem ereszt annyi levet és "tartalmasabb". A Tondo di Nizza is remek, bár messze nem terem annyit és helyet is többet igényel, de annyira finom íze van és annyira jó a szerkezete, hogy mindenképpen érdemes volt ültetni.

A Summer Ball valószínűleg nincs túl jó helyen, mert eddig egy sárga termés termett rajta és most növekedik a második, de maga a növény nagyon "aranyos", látványos cukkínifajta. Olyan kompakt, hogy akár balkonládában is nevelhető lenne, egy átlagos muskátli szerintem terjedelmesebb. A termése tojás alakú és méretű, igazi salátába való csemege.

A kiskert egyik fő tulajdonsága, hogy kicsi, így bizonyos növények, amik ugyan nagyon jól mutatnak úgy magukban és sok finom dolgot lehet készíteni belőlük, nem férnek el benne.  Az egyik ilyen növény a bodza, aminek mind a virága, mind a bogyója, mind az árnyéka üdíti a lelket és a testet, de mérete miatt nem igazán találhat be a kiskertbe.

Így augusztusban nem annyira a bodzavirágról van értelme írni, hanem sokkal inkább a bogyóról, és a belőle készíthető lekvárról. Én idén először készítettem bodzalekvárt, és a visszajelzések alapján jól sikerült, így megosztom a blogon is.

A bodzabogyó akkor jó, ha már sötétlila, egyenesen fekete, de még nem kezdett el fonnyadni. Nem kell ábrándozni, aligha fogunk találni olyan bokrot és fürtöt, ami mindenben tökéletes, válogatni kell és figyelni a szedésnél. Ha csak emberi mértékkel szeretnénk bodzalekvárt készíteni, nem kell sok, úgyhogy egy-két gazdagabb bokorról bőven be tudjuk gyűjteni a teljes szükségletet. Olyan bokrot válasszunk, amelyik nem közvetlenül az út vagy a vasút mellett nő, és persze győződjünk meg róla, hogy nem valakié, vagy ha igen, akkor arról, hogy az a valaki nem ellenzi a szedést. (A bodzát sokan termesztik, mivel élelmiszeripari alapanyag, pl. levét ételek színezéséhez használják, így nem minden bodza szabad préda!) A bodzafürtöket kosárba szedjük, amit előzőleg papírral béleltünk ki. Ne szedjünk le olyan fürtöt, ami tetves vagy penészes. A bodza nem áll el, ha leszedtük, még aznap használjuk fel.

A bodza feldolgozánál figyeljünk arra, hogy a benne lévő festékanyag nagyon agresszív. Mindent megfog, így a konyharuhát, a ruhánkat és a konyhacsempe között a fugát, vagyis figyeljünk a kezelésekor, lehetőleg olyan ruhákat válaszunk, amiért nem kár.

Bodzalekvár almával

Hozzávalók kb. 6 db 450g-os üveghez: 1 kiló bodza, 1  kiló aprószemű nyári alma, 1 kiló cukor, fél citrom leve, 2 tasak dzsemfix (opcionális). A mennyiségek a feldolgozatlan gyümölcsre vonatkoznak. 

A bodzát folyó víz alatt jól lemossuk és meggyőződünk róla, hogy nem maradt rajta pók vagy bogár (ez ugyanis egy alacsony fehérjetartalmú lekvár lesz), majd lebogyózzuk, vagy kézzel, vagy villával. Ez utóbbi hosszadalmas és igen unalmas művelet, így rádió, CD vagy TV nem árt meg közben. Ha kész, akkor nem abban a fazékban, amiben majd a lekvárt készítjük, felöntjük annyi vízzel, ami épp ellepi, és elkezdjük felfőzni. Főzés közben egy krumplitörővel rányomkodunk alkalmanként a szemekre, hogy jól szétmenjenek. Óvatosan, nehogy fröcsköljön.

Közben az almát meghámozzuk, kicsumázzuk, feldaraboljuk és abban a fazékban, amiben az egészet főzni akarjuk, botmixerrel pürét csinálunk belőle.

Ha a bodza jól szétfőtt, egy szűrőt rakunk az almapüré fölé és szépen beleszűrjük a bodza levét, a krumplitörővel jól kinyomkodjuk. Ezután a megmaradt bodzahéjat és a magokat kidobjuk és a szűrőt és azt a lábast, amiben a bodzát főztük, azon frissiben elmossuk.

Az alma-bodza keverékbe beleönjük a cukrot és a fél citrom levét, majd annak függvényében, hogy rakunk-e bele dzsemfixet, vagy beleönjük és elkezdjük forralni, vagy 4-6 órára a hűtőbe rakjuk és utána kezdjük el forralni. Főzés közben érdemes gondolni arra, hogy más lekvárokkal ellentétben a bodzalekvár főzése során nem édes gyümölcsillat fogja belengeni a lakást, hanem a bodza inkább szúrós, savanykás illata, ami nem olyan kellemes, így inkább zárkózzunk be a konyhába és nyissunk ablakot. Ez éles ellentétben áll a lekvár selymes, kellemes, almás-bodzás zamatával, ami egészen igéző.

Ha felforrt (nem kell, hogy bugyogjon mint a lúg, szép lassan, de biztosan az igazi), még kb. 10 percet főzzük, ha nem vagyunk biztosak a dolgunkban, akkor dermedéspróbát végzünk (egy tányérra rácseppentünk egy izmosabb cseppett, picit elkenjük és megvárjuk, hogy kihüljön - ha húz, akkor jó). Majd azonnal kimosott és kigőzőlt üvegekbe töltjük, lefedjük, meghúzzuk és kb. 5 percre fejre állítjuk. Egy merőkanállal persze tálba töltünk, hogy holnap reggelre legyen friss lekvár az asztalon. Ha hagyományosan készítjük, akkor most dunsztba tesszük (kibélelünk egy kosarat meleg takaróval, beletesszük az üvegeket és bebugyoláljuk őket). Ha esetleg úgy érezzük, hogy ismerős színe van a lekvárnak, ne lepődjünk meg, mivel a bodza sok gyári lekvárnak, szörpnek és joghurtnak kölcsönzi a színét. Minden eszközt azonnal alaposan elmosunk, a ruhákat is rögtön kimossuk.

Ha kihült, mehet a kamrába, legalább két hetet bírjunk ki, mielőtt az elsőt megbontjuk. A bontott lekvárt hűtóben tároljuk, a többit is hűvösben, úgy, hogy ne érje fény.

Hiba lenne azt gondolni, hogy vetni csak az év első felében szokás egy kiskertben. Tény és való, hogy az első vetési időszak február végétől június elejéig tart, és azokat a növényeket, amiknél a termést szeretnénk megenni, azt ilyenkor kell elvetni. Ide tartozik az összes paprika, paradicsom, padlizsánféle, hiszen ezek sok időt igényelnek a termés beéréséig. Hasonlóan ide tartoznak a cukkínik és a tökök vagy éppen a csemege kukorica is, ezek talán kevésbé a hosszú növekedési periódus, mint a melegmániájuk miatt.

De rengeteg olyan zöldség van, amit egész évben lehet vetni, illetve, amit nem is szabad elvetni a nyári napforduló előtt. Ezek általában levélzöldségek, virágzöldségek vagy gyökérzöldségek, legtöbbjük másfél-két hónap alatt éri el a szedhető méretet. Így ha úgy hozza a sors, hogy a kiskert egy része kihasználatlan maradna, vagy mert már betakarítottuk az előző termést, vagy mert valami félresikerült és dobhattuk ki az egészet úgy, ahogy van, nem kell elkeseredni, bőven lehet mivel próbálkozni.

Egész évben lehet vetni pl. a salátákat, különösen a tépősalátákat, amik relatív rövid idő alatt érik el a szedhető állapotot, 30-60 nap alatt "kész vannak". Ezekkel egy gond van: a nagy melegben és szárazságban könnyen felvirágzanak, így június végétől augusztus elejéig nem érdemes velük próbálkozni.

Ezalatt az idő alatt inkább ültessünk mángoldot, ez nagyon jól fogja magát érezni és szépen növekedésnek is indul. Ez már nem lesz olyan hatalmas, mint az, amelyiket márciusban ültettünk el, inkább normál méretű, friss leveleket hoz.

Kifejezetten a nyári napforduló után érdemes elvetni az édesköményt (ha valaki szereti), direktben az ágyásba, ahol kikelés után, az esti órákban végezzük az egyelését (bár ez utóbbi nem feltétlenül kell, hogy gondot jelentsen, figyelemmel arra, hogy a magok elég nagyok ahhoz, hogy ültetésnél jól elrendezzük őket). Az esti egyelés azért javasolt, mivel az édeskömény, a sárgarépához hasonlóan ernyősvirágzatú, és azonosak a kártevői is, amiket vonz az egyeléskor felszabaduló illat. Mivel azonban ezek a rovarok a reggeli órákban aktívak, az esti órákban történő egyeléssel csökkenthető a fertőzés kockázata.

A nyári napforduló után van az ideje az endíviák, cikóriák elültetésének is. A fajták végeérhetetlen tárháza arra sarkallhat, hogy minnél többet kipróbáljunk. Segít a növényeknek a nappalok folyamatos rövidülése, mely arra buzdítja őket, hogy ne virágozni akarjanak (hiszen a génjeikben benne van, hogy arra ráérnek jövőre is), hanem sok-sok levelet hozzanak. Az endíviák és cikóriák lassabban növekednek, mint a saláták, de a leveleik "tartalmasabbak", és kevésbé érzékenyek a nagy nyári melegekre és szárazabb időszakokra. Nincs szükség palántázásra, a magok mehetnek egyenesen az ágyásba.

Ilyenkor, a napforduló után kell elvetni a nagyobb retkeket is, így a fehér sörretket és a feketeretket. Mígy az előbbi októberre lesz méretes (innen a neve), a másik november-decemberig a földben maradhat.

És persze nem szabad megfeledkezni a káposztafélék hatalmas választékáról sem. Itt most nem a fejes és egyéb hazai káposztafélékről lesz szó, mivel azok szerintem túl sok helyet foglalnak el ahhoz, hogy egy kiskertbe beférjenek, helyette inkább a kompaktabb, nagyon gyorsan növő távolkeleti fajtákról (így a pak-choi-ról, a mizunáról és a pe-tsai-ról), a jellemzően mediterrán cime di rapáról és a gyökeréért termesztett rutabagáról (swede, avagy svéd tartlórépa) ejtenék pár szót.

A távolkeleti káposztafélék közös jellemzője a rendkívüli növekedési tempó, mind a pak-choi, mind a mizuna alig 30-45 nap alatt eléri a szedési méretet, a pe-tsai viszont kb. két hónapot kér.

A pak-choi-t sok helyen láttam piacon mángoldként árulni, ami azért nem túl tisztességes, hiszen habár megjelenésük hasonló, semmi közük egymáshoz, a pak-choi ugyanis egy leveles káposztaféle, a mángold pedig a cékla és a spenót rokona. Leginkább forró olajon megfonnyasztva, keleties ételekbe keverve, vagy köretként fogyasztva finom.

A mizuna egy aromás, erős, csípős levélzöldség, szeldelt levelekkel, saláta méretű. Zöldsalátákba nagyon jó, hogy feldobja az ízét, vagy a pak-choi-hoz hasonlóan meg is dinsztelhetjük.

A pe-tsai a kínai kel egyik változata, kisebb, mint a hagyományos kínai kel, de íze, felhasználása azonos. Jó helykihasználó.

A cime di rapa, vagy más néven broccoletti a délolasz konyha jellegzetes növénye, de a mediterrán partok mentén portugáliáig nagyon gyakori. Gyorsan növő, levél és virágzöldség, alig 40-60 napot igényel. A leveleit és a még ki nem nyílt virágszárait szedik, ez utóbbi kicsi, zöld és olyan, mintha egy laza brokkolirózsácska lenne, íze azonban kesernyésebb. Forrázva vagy olajon dinsztelve köretek vagy tésztamártások alapja.

A rutabaga valamiért azokban az országokban terjedt el, ahol a karalábé nem. Nálunk szinte ismeretlen, nyugaton viszont gyakori, Franciaországban reneszánszát éli. A tarlórépa és a káposzta keresztezésének eredménye, svéd kertészek nemesítési munkájának gyümölcse, innen a sok országban használt neve, a swede. A gömbölyded, félig talajban, félig a talaj felett növekedő megvastagodott gyökerét eszik, húsa sárga és íze valahol a karalábé és a tarlórépa között van, felhasználása hasonló a karalábéhoz, vagyis levesben megfőzve, vagy pároltan darabolva, vagy pürésítve köretnek remek, ha gondoljuk, pürésítve krumplipürébe keverve csavarhatunk egyet a hagyományos krumpliízen.

Recepteket és képeket is igyekszem majd feltenni a blogra, ha megkezdődik a szüretük.